Ha hiszitek, ha nem, sajnos olyan váratlan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam, de szerintem anya és R. sem. 

Egész vasárnap az járt a fejemben, hogy mégis mit tettem azzal, akit szeretek.

Mit tettem a kapcsolatunkkal, s mi lesz, ha fény derül a hűtlenségemre?

Nagyon furán éreztem magam R. jelenlétében. Az önvádló gondolataim csak sokasodtak, szégyent, és bűntudatot éreztem. S elkezdődött a pokoljárás...

Beleolvasva a naplómba, amely 5 évvel ezelőtt íródott, hát nem könnyű...most is érzem az erős szorongást, szinte hányingerem van, mint akkor...

"Délután rosszul lettem és éjszakába nyúlóan hánytam, s megkértem R.-t, hogy egy bizonyos személyt tiltson le a messengeremben (B.-t). (Előtte, természetesen a forró üzenetváltásokat töröltem.)

Az ágyban feküdtem "nagy torokkal", s a pánikrohamok között elmondtam a páromnak, hogy itt járt egy srác..."

Az ábrázatán egyértelműen látszott, minden az arcára van írva, hogy mit gondol erről... Egyébként ő mindig megérezte, ha valami "rosszat" tettem. Sajnos, óriásit hazudtam neki, hiszen azt állítottam, hogy 

",,,nem történt semmi köztünk csak megismertem és talán egy kisebb érzelmi sokk ért, mert nem szoktam találkozni idegen fiúkkal." (Nem is értettem, hogy miért vagyok rosszul, ha randiról van szó. Miért szorongok attól, megy fel a vérnyomásom annyira, hogy rosszul legyek...)

"Ezzel akkor a volt párom nem is igazán foglalkozott, mert arra koncentrált, hogy jobban legyek…"

Hm... most kicsit elmerengtem azon, hogy mennyire fantasztikus volt a hozzám állása...csodás volt Ő, néha még most is csodálom, de azért a kiábrándulás jobban jellemző, így 5 év eltelte után.

"Ezúton is köszönöm a kitartását!

Aztán édesanyát behívta vidékről, mert annyira nem voltam jól, olyan rohamok kerítettek hatalmukba, hogy ordítva kértem, hogy hívjanak mentőt…"

Az önvád hatalmas volt, az, hogy nekem nem szabadott volna megtennem, mert bűnt követtem el...Szenvedtem, nem is kicsit, nagyon.

Vajon a "másik emberrel találkozás (randi), megcsalás" helyzetből fakadó bűntudat traumatizálhatott ekkor engem vagy már korábban? Ezért jelentkezett a hosszantartó szorongás, amely pánikrohamokat is generált?Azt olvastam, hogy a feltáró pszichoterápia segthet a megértésben, felismerésben.

De az is eléggé érdekelt, hogy R. mire gondolhatott, amikor azt kértem tőle, hogy B.-t törölje a messengeremből?

...

Teltek a napok és én, annak ellenére, hogy megígértem mindkét „segítőmnek” (anya+R.), hogy B.-t soha többet nem keresem, mégis megtettem… Így az élethullámvasút egyre gyorsult, és fokozódott.

Ebben az időszakban már a második antibiotikumot kaptam a fül-orr gégészeten és a pánikrohamaim egyre gyakrabban fordultak elő. Gyerekkoromtól fogva nagyok voltak a garatmanduláim. Az orvosok csodálták, ahol csak szükséges volt megmutatnom. Viszont a tűszős mandulagyulladás egy év alatt már 4-szer fordult elő, ekkor körülbelül 4x2 cm-esek voltak, néha már a légzés is nehezemre esett. Azon aggódtam, hogy nem leszek jobban és meg kell majd műteni. Nem jártam dolgozni sem, sokat voltam egyedül, bár a volt párom megengedte, h B. feljöjjön hozzám délutánonként és ne legyek egyedül… Ekkor azonban nem történt más, csupán megfogta a kezem és lelkileg támogatott, hogy minden rendben lesz. 

A 3. hét következett a 3. fajta antibiotikummal. Lelkileg már totál kivoltam. A volt párom is kikészült valószínűleg, mert nem látott javulást.

És ekkor jött anya, aki egyik napról a másikra elintézte, hogy megműtsenek…

Stressz a stressz hátán volt folyamatos rohamokkal. B. és a volt párom (v. p.) sem tudtak igazán segíteni, s egyre több nyugtatót (Frontin) szedtem, hogy valamelyest kordában tudjam tartani a rohamokat.

Egyik szombaton R. ismét haza ment és megengedte, hogy nálunk aludjon B. Csodálkoztam is!

De gondoltam, hogy segít vele, ha nem leszek éjszaka egyedül. Nem tudom, hogy ezt Ő is így látta-e, de sztem nem, hiszen nagyon féltékeny volt. Akkor ebbe nyilván nem lett volna szabad belemennie,és nekem sem, bár semmi szexre nem volt erőm gondolni akkor.

Egy ágyban aludtunk, de már csak halványan emlékszem, hogy mi történhetett, még a naplómba sem írtam le. Vélelmezem, hogy AZ ismét megtörtént közöttünk...

Másnap reggel, amikor R. hazajött a szüleitől nem zavart bennünket. Szokásához híven telefonozott, cigizett, majd megfürdött. Csendesen belépett a szobába, ahol aludtunk, rám mosolygott s azt kérdezte viccesen:

Mit szólna B., ha befeküdnék mellé? 

(folyt.köv.)

Reggel 6 óra és már keltenek is a harangok. Ennél jobb ébresztésre nem is vágyhatnék. De valahogy nem tudok most ebből kiszállni. Olyan, mint egy rossz könyv, amit olvasok, majd szinte végleg leteszek, de azért néha előveszem, mert az enyém.

"A helyesírás és az írásbeli kommunikáció nem volt az erőssége, de mégis tetszett a srác s az is, hogy a túlsúlyom ellenére "kellhetek" neki. Néhány üzenetváltás után aztán találkoztunk is annak ellenére, hogy a 8 év alatt Ő volt a második olyan személy, akivel fizikai kontaktba kerültem.                                                           

 Jobban mondva annak ellenére, hogy egy párkapcsolat szent és sérthetetlen. Vagy mégsem?

18 éves, vékony, kreolbőrű, barnaszemű és rendkívül jóképű, némi feminin vonással, ami a hangjában is kissé megmutatkozott. Uni beállítottságú volt, amely némi aggályt vetett fel, de nem gondoltam semmi többre csak ismerkedésre, esetleg barátságra. Ebben az időszakban nagyon beteg voltam a manduláimmal, amely 3 hetet ölelt fel, majd a műtét következett. Utóbbira még visszatérek.

A találkozás a lakásunkban, abban a szobában történt, ahol aludtam. Ennek előzménye hogy leugrottam a közértbe üdítőkért, talán mást nem is vettem, de már nem emlékszem. A kapun kilépve odabiccentettem és mondtam neki, hogy mindjárt jövök, várjon meg. Így is történt.

 Nem szoktam találkozni idegenekkel, nem tudtam közvetlen lenni. Talán túlgondoltam ezt is akkor. Hiszen azonkívül, hogy találkozok valakivel, nem történhet semmi. 

Mosolygós volt és az első két metszőfoga között kivillant egy kis hézag, ami nagyon aranyossá tette. :D Ez nem a fétisem, inkább ilyen kedvesen vicces tud lenni.                                                                                                  Felértünk a lépcsőn, majd a szobába, ahol leültünk a franciaágyamra és elkezdtünk beszélgetni. Folymatosan nagyon mélyen a szemembe nézett a csodás őzike szemeivel, amely kissé elvarázsolt és gyermekien elszégyelltem magam…  Egy másik pillanatban már azon kaptam magam, hogy velem szemben ül és megfogja a kezem. Ekkor arra gondoltam, hogy milyen régen fogta meg bárki is… egyre inkább forróság járt át…majd megpusziltam a vékony ajkát. Folyamatosan cigiztünk, ittuk az üdítőket, amit mindig én kezdeményeztem, hiszen feszélyezve is éreztem magamat a helyzettől (mással lenni, kettesben, intimitással és csak adtam a kérdéseket, hogy esetleg nem kérsz még inni?).                                                                                                                             Szép lassan közelebb került hozzám (amit tulajdonképpen ő kezdeményezett, de hagytam magam) és végülis megtörtént a volt párom második elárulása… Azért azt hozzá kell tenni, hogy fizikailag nem feltétlen éreztem jól magam, már ekkor sem, hiszen egyfajta érzelmi sokk ért. Bár némileg segített egy nyugtató bevétele.

Miután elment nagyon nehezen aludtam el…

Másnap vasárnap volt, reggel hazajött a Volt a szüleitől és észrevette, hogy meg van ágyazva a szobámban és milyen rend van. Nem mintha ez nem szokott volna megtörténni, de valahol megérezte, hogy előző nap járhatott valaki nálam, ami igaz is volt, de ekkor még nem mondtam el neki. Egyébként a szokésosnál is nagyobb rend, a takarítás, azért történt, mert jött a tulajdonos a lakbérért. Ez valóban nem azért történt, mert itt járt B.

Nem láttam előre, hogy ez az egész hosszú távon mit is fog eredményezni, de úgy döntöttem, hogy ez többet nem fordulhat elő. Délután már egyre inkább megjelentek a pánikszerű tünetek és rosszul lettem. 

Ez az érzelmi hullámvasút...Talán ez volt az oka, hogy már akkor sem tudtam helyén kezelni a dolgokat. Egyrészről, hogy valaki végre megölelt, hogy törődött velem egy kicsit, amit mástól nem kaptam meg, másrészt, hogy bűnt követtem el. Így nem csak mások, hanem én is megbélyegeztem saját magamat...

Itt már tényleg elkezdődött minden, amit látni is fogsz!

2018-ban kezdtem bele a naplóírásba, aminek tartalmából most beillesztek egy részletet. Azért csak most, így lassan 5 év távlatából, mert még mindig felkavaró számomra.

"Nem tudom hogy hol kezdjem és nem is tudom talán, hogy miért írom le a történetemet…De belekezdek s bízom abban, hogy be is fejezem…

Párkapcsolatban éltem – most már csak éltem – közel 8 évig, ami nagyon hosszú időnek számít véleményem szerint. Azt hittem, hogy az első nagy szerelem, szerelem marad életem végéig, de átalakult szeretetté, megszokássá, kötődéssé, ragaszkodássá és végül a tudat alatt fel nem ismert teljes kihűléssé, s elhidegüléssé. Bár a mérhetetlen ragaszkodás részemről megmaradt.

2018 augusztusának utolsó két hetének éjszakáit már külön szobában töltöttük. Volt párom szerint nem fértünk el az ágyon és kényelmetlen volt a gerincének is. Nekem pedig abban az ágyban (amelyen Ő aludt az egy kihúzható kanapé volt, s nagyon kényelmetlen).

Ekkor éreztem igazán mindkettőnk részéről a teljes elhidegülést, de mégis jó hogy ott volt, jó volt, hogy voltunk egymásnak, jobban mondva, hogy Ő volt nekem. Nem nyitottunk afelé, hogy együtt aludjunk, nem volt igazán intim pillanatunk sem. Makacsok voltunk, egyikünk sem nyitott arra, hogy keresse esténként a másik társaságát, ami most így visszagondola nagyon fájó…

Vártam, hogy vegyünk egy ágyat, ami mindkettőnk számára megfelelő. De valóban, egy ágy határozta meg ezt a két hetet a kapcsolatunk alakulása szempontjából? :(

Itt rögtön fel is merül bennem, hogy miért voltunk ekkor még együtt? Talán az albérlet nyújtotta biztonság, az, hogy tudtuk fizetni, volt mit ennünk, viszonylag jól éltünk a napi nehézségeink (munka, család,stb.) ellenére. Érzelmi szempontból pedig a kötődés és a megszokás uralkodhatott bennünk.

Rossz szokásom közé tartozott, hogy néha, amikor egyedül voltam, mert a volt párom hazament a szüleihez időtöltésként ismerkedtem társkereső oldalakon.

Nyilván ezt nem "kellett volna", de akkor, abban a helyzetben, még inkább azt éreztem, hogy valakit nem is megismerni szeretnék, hanem csak úgy jól megölelni, még inkább, hogy engem öleljen meg valaki, szorítson, ahogy csak bír… Sosem kerestem kalandot, sosem kerestem új párt magam mellé. Flörtölni flörtöltem, de a vége mindig az lett, hogy nem találkoztam senkivel, mert terhes volt számomra. Nem akartam a volt párom helyett mást, fel sem merült soha, hogy mást szeretnék, hisz akkor mindig eszembe jutott, hogy bármennyire is lapos a kapcsolatunk Ő az aki mindig a támaszom volt és a maga módján próbált szeretni, bár utóbbiban már nem vagyok biztos.

Szeptember elején aztán a társkeresőn rábukkantam egy fiatal srácra, aki a profilképe alapján nagyon megfogott..."

És itt kezdődött minden...

A keserű hármas...

22:33 van, s fizikai fájdalmakkal küzdök.

Szinte mozdulatlan vagyok.

Mert ebben az állapotban nem mozdulsz sokszor, és többnyire az ágyban fetrengsz a rendkívül erős, hosszantartó szorongástól.

Ráadásul a depresszió elmélyülésével egyidejűleg hízni kezdtem.

Nem kicsit.

Nagyon!

Ez nem csupán a gyógyszereknek köszönhető - amelyek az étvágyat fokozzzák - hanem a bezártságnak is.

Próbáltam kivetni magamból a múltat, azt, hogy elhagytak... Bezárkóztam a házba egy teljes évig, ami a következő évben még mindig folytatódott... Egyszerűen nem akartam semmi mást, csak aludni, hogy ne kelljen emlékeznem és gondolnom senkire és semmire a múltból, amely kísért, mint a gonosz szellem.

Akkora ürességet éreztem, mint még soha és folyamatosan, éveken keresztül, minden egyes nap minden percében.

S amikor ettem, akkor sokat és csak élveztem az ízeket, a rám vigyázó nagymamám szeretettel készített ételeit.

2 év alatt kb. 40-et híztam, persze kilogrammban. A 83 kg-ból 127, a régi L-es ruháimból XXl-esek lettek. Eltorzult a mindig kedvesen mosolygós arcom, úgy néztem ki mint egy bálna.

Az üresség mellett a mellkasomon folyamatos nyomást éreztem, mintha valaki ráült volna, mintha valaki hozzám tapadt volna...Mindezek rendkívül megnehezítették az amúgyis pocsék életemet. 

A teljesen egyforma napok ekkor még nem zavartak igazán, hiszen arra figyeltem, hogy mikor leszek ismét rosszul. Utóbbi számításom legtöbbször bejött.

Egyfolytában őrlődtem.

Kínoztam magam, mert elvesztettem a szeretett munkahelyemet, amit megelőzött, hogy a második diplomámat nem tudtam megcsinálni. Félidőnél abba kellett hagynom. Na, jó... Nyilván ehhez hozzátartozik az is, hogy miután elhagytak a munkába, a tanulásba és a fogyás teljesítésébe temetkeztem, s mindenütt a maximumot nyújtottam. Túltoltam...

Azonban a magánélet magja, a szerető társ nagyon hiányzott...bár inkább az hiányzott, aki elhagyott. S miközben írom ezeket a sorokat, azon gondolkodom, hogy talán még most is hiányzik.

Megérdemli egyáltalán mindezt tőlem, hogy hiányzik? Inkább nem... Hiszen nagy ritkán, amikor a városba mentünk anyával (egyedül nem tudok mozogni), még csak nem is köszönt, pedig több, mint 7 évig voltunk együtt. Ezt egyszerűen bunkóságnak tartom és nem tudom elfogadni, hogy részéről ez egy lehetséges védekezés.

R.-nek egyébként 2 diplomája is van, nagyon művelt és intelligens, az állami szférában dolgozik és körülbelül 1 milliót keres havonta. 

De mégis, mit gondol, hogy újból együtt kell velem lennie? Ettől fél talán? Hát nem.

Vagy ennyire utál és undorodik tőlem? Köszönés helyett, ezért fordítja el a fejét?

Ha ez számára örömforrás, vagy megnyutató, akkor legyen ettől boldog! :) 

Látod?

Már eltelt 5 év is, de én még mindig ott tartok, hogy elhagytak...

Hogy léteznek-e falvakban "mások"?

Röviden válaszolva: Naná!

A depresszió elleni küzdelmemről szerettem volna írni, de a kinti munka közben eszembe jutott néhány régről ismert ember. Természetesen ők is hozzájárultak ahhoz, hogy ma ott tartsak, ahol.

Egyszerúen csak kihasználtak, egy tárgy voltam számukra.

Kis kitérőőő: A kognitív viselkedés terápiában a - véleményem szerint - legfontosabb mankók a kilábaláshoz a kognitív torzítások ismerete. Ezek nem csupán számomra szükségesek, de azok számára is hasznosak lennének, akik nem küzdenek depresszióval és generalizált szorongással. 

A több, mint egy tucatból most kiemelnék egyet, amely az ún. önkényes következtetés. Mit is jelent ez?

Az önkényes következtetés, a szükséges bizonyítékok hiányában történő, illogikus gondolkodás, amelynek két formája is létezik: a gondolatolvasás és a jövendőmondás. 

A saját szavaimmal egyfajta vélekedés, hiedelem, amely a saját elképzelésünk szerint megy végbe a tudatunkban. Van egy gondolat egy adott dologról (szituáció, esemény), amelyet elhiszünk és közben lehet, hogy nem is igaz. Erre 50% az esély; tulajdonképpen minden gondolatunkra ekkora a százalékos esély. De ebbe most nem megyek bele.

Minden egyes kognitív torzítás felismerése mellé jár minimum egy db KORREKCIÓ, vagyis a téves gondolat kijavítása, másik alternatíva felállítása és választása.(a korrekció szót felőlem hívhatod Manyikának is, mert nem az elnevezés a lényeg)

Mondjuk gondolatot elég sűrűn szoktam olvasni (pl. Úristen! Most mit gondolhat rólam... (valaki)) Korrekció (1)  Az a bizonyos valaki gondolhat rólam akármit, kit érdekel? (K2): Egyébként szükséges bárkinek is bármit gondolnia rólam? (K3): Pont én járok az illető fejében, biztosan annyira érdekes vagyok, hogy velem van elfoglalva?, stb.

Tehát van egy eredeti gondolat és van egy (vagy remélhetőleg sok másik) korrekció. A kérdés az, hogy melyiket választod? Melyiket tartod igazabbnak. Vajon reálisan látod a gondolataidat?

A jövendőmondás pedig a jövőre irányuló téves gondolkodás, jóslás, amit önmgam, a saját gondolataim kitalálnak egy adott dologról, ráadásul még kombinálnak is.(Pl: Láttam Józsit Marival beszélgetni a kapuban tegnap este. ÉS MOST következik a jövendőmondás: "Akkor ők biztos tetszenek egymásnak, ráadásul, lehet, hogy le is feküdtek egymással, éééés akkor ők biztosan szeretők..., stb." (K1): Lehet, hogy csak összefutottak és azért beszélgetnek, mert rég látták egymást. (K2): Egyébként mi közöm van ehhez? :D

Természetesen az önkényes következtetés a múltban történt eseményekre ugyanúgy kiterjed. Főleg nálam, mert sokat foglalkozok azzal...

Ahol laktam (somogy megyei kisebb község), ott többeknél is felszínre kerültek a meleg érzések, a közös szex. Vélhetően, nemcsak a mi falunkban fordult ez elő, de ezt nem tudom bizonyítani, így ez csak önkényes következtetés (jövendőmondás).

Kis srácként tapasztaltam meg mindezt, s néha felötlik bennem, mi lenne, ha kiderülne mindegyikről, hogy miket is csináltak együtt vagy velem, hiszen ma már gyermekeik vannak.

Én már akkor is tudtam, hogy mi a helyzet nálam és számomra nem volt furcsa. Persze, akkor még erősen titkoltam.

Cs., M,. Z., R., J., G., I., fiú keresztnevek kezdőbetűi hirtelen, de akadtak még mások is, akikről tudtam. Nem is akkor és azzal volt a gond, hogy együtt voltunk, hiszen minden szép és jó voltam, hanem, amikor iskolában voltunk vagy más összejövetelen esetleg. Teljesen eltávolodtak tőlem, mintha leprás lennék, vagy mérgező. Önmagam mérge voltam és nagyon gyerek. Nem segített senki, nem tartottak elém görbe tükröt, csak azt, amit Ök helytelenül társítottak ahhoz, hogy meleg vagyok...

Ez társadalmi probléma, igen, de, ha csak gondolkodásban, egy érettebb ember is mellettem áll, akkor sokkal kevesebbet sérülök.

Magát a szexet élveztem, örömet okozott és azt gondoltam, hogy akkor ők szeretnek engem.

Nyilván nem szerettek. A csók csupán pár embernél jöhetett szóba. Volt, aki egyenesen elutasította. Ettől függetlenül a meleg érzések (testi érzetek) mindannyiukban ott voltak ez tagadhatatlan.

  Az elmúlt két évben eléggé kómában lehettem, mert, erre hétről hétre rácsodálkozom. Most már sokkal tisztább az egész, s nem is tartom magam annyira gyógyszerfüggőnek. Inkább minden más függőnek...

Már a Húsvét sem olyan, főleg, hogy a szülinapunk is vészesen közeleg. Az enyém, idén konkrétan Húsvét másnapjára esik, az övé pedig 6 nappal később lesz. Sajnos, ünnepekkor jobban feltörnek bennem a negatív érzések, ezzel kapcsolatban ugyanúgy...

Próbálom továbbra is formálni a gondolataimat, de annyira nem tudom akarni, hogy meg is változzanak. Szóval sűrűn "feltör egy kis rég" vagy "Mondd! Gondolsz-e még rám az én napomon?" elmélkedések zajlanak bennem. Persze, saját magammal tolok ki, de mégis a rosszban való emlékezésben, oly jó elmerülni egy kicsit...

Szóval, nem kérdés, hogy hiányzik-e R. 

  Húsvétkor mindig hazament a szüleihez, a nagyikhoz és ott is aludt, amit nem szerettem, mert akkor nem éreztem magam teljesnek, csak, ha velem volt. Túlzottan kötődtem hozzá.

- Úgy fogsz hiányozni!

  vagy

- Ne hagyj egyedül! - mondatokat hangoztattam egyfolytában. Előfordult, hogy sírtam is.

De, azért azt fontos elmondanom, hogy a ragaszkodásomon túl borzasztóan zavart egy dolog...

A családjának nem mutatott be, mert titkolta előttük a másságát. Ez, bizonyos szempontból meghatározta a kapcsolatunkat. Míg a szüleim ismerték és nagyon szerették, addig én ugyanezt sohasem tudtam elmondani az ő szüleiről. Mindennel tisztában voltam, hogy éppen, mi történik velük, de engem csak hallomásból ismertek, mint egy lakótársat.

A kapcsolatunk vége felé fedte fel magát. Először az anyja, majd az apja előtt is. Végül azt is beismerte, hogy akivel 7 éve él együtt az valójában nem a lakótársa, hanem a társa.

  Azon a napon szeretett nagymamája kórházba került és mivel ők vidéken éltek, ráadásul rossz volt a közlekedés, az anyukája bent aludt nálunk a városban a látogatás után. Gondolkodtunk, hogy akkor ezt most, hogy oldjuk meg. De tulajdonképpen könnyen elfértünk úgy is, hogy az ún. anyósom semmiről sem tudott semmit, hiszen tágas, 3 szobás albérletünk volt.

  Tudjátok, ennyi év után nagyon kellemetlen az a szituáció, hogy még mindig csak a folyamatos titkolózás és hazudozás menjen.

Nem tudtam, hogy R. mitől is félhetett igazán... Általában az volt a kifogás, hogy a szülei betegeskednek és ha kiderül, akkor bajuk eshet. De már nagyon megelégeltem és a hosszas viták után a kórházból hazafelé, a fő utcán sétálva bevallotta az édesanyjának, hogy ő meleg. Ez a helyzet tényleg meleg volt. :D

Mindketten meggyötörtek voltak, bár csak R.-t láttam. Anyukája egész éjszaka nem aludt, rendkívül feszült volt és amiatt is, hogy az apja, mit fog szólni mindehhez. R. haragudott rám, amiért ezt tettem vele...

Na, de eljött újra a hétvége, amikor haza utazott és vártam, hogy mik lesznek a reakciók, ha színt vall a másik szülő előtt is.

Mindenki meglepetésére nagyon pozitív volt a visszajelzés. El sem akartam hinni.

- Tudtam eddig is, fiam! Ezzel nem mondtál újat. Ezután sem fog változni semmi. - válaszolta mosolyogva az apukája.

Majd egy idő után felhívott:

- Ezért kellett veszekedni? - kérdeztem.

 A telefon túlsó végéről pedig csak azt kaptam, hogy nagyon megbánta a szüleinek okozott fájdalmat.

Lelkiismeretfurdalás gyötört. Ezt nem tudtam hova tenni és most sem, hiszen a kapcsolatunk egy új szintre léphetett volna. De a gátló tényezők nem múltak el. Nem mozdította elő, hogy megismerhessenek a szülei, amit annyira akartam. Beleragadt... Talán plusz 7 év múlva, már ez is megtörténhetett volna.

Végül annyit sikerült ezzel elérnem, hogy anyuka és apuka legalább már nem élnek hazugságban.

Boldog szülinapot R.!

R. volt a kedvenc unoka. Amikor a mamáktól kapott pénzt, akkor figyelmeztették, ne hogy elmondja otthon, mert akkor többet nem kap.:D Amúgy szokott hozni előre bepanírozott rántott husit, amit csak kisütöttünk.

Többnyire álmomban szoktam találkozni Vele, ún. összetört fények között. Másra, esélyt sem ad...

Amúgy R. kékes szürke szemű, bár ez jobban csak akkor látszik, ha leveszi a szemüvegét.

Emlékszem, amikor puszikat dobtam az arcára, vagy azt simogattam, akkor mindig mondtam neki, hogy vegye már le a szemüvegét, mert nem férek hozzá. :D És a szeretet-kirohanásaimban is ez volt, hiszen a két kezemben tartottam az arcát, kicsit megszorítottam, mint a gyermekek, amikor valaminek nagyon örülnek és azt mondtam neki: 

- Ahj, de szeretlek! :)

Ő erre hangosan felnevetett, majd lágy hangon, (szintén) gyermeki mosollyal suttogta:

- Én is téged, Életem!

Ezen boldogságteljes pillanatok segítettek abban, hogy több, mint 7 éven át társai lehettünk egymásnak...

Selymes, világos barna haja és erős csontozata van. Hófehér bőrére mindig olyan hasonlattal reagált, hogy az olyan, mint a rinocéroszé, amin még a tű sem hatol át. Ennek ellenére, annyira finom volt, mint amilyen a kicsi babáké. Jóval puhább, mint az enyém. 

Korábban, legalább 3-4 havonta összefutottunk a városban, jobban mondva elmentünk egymás mellett, de még csak nem is köszönt. Ilyenkor mindig felmerült bennem a kérdés:

- Ennyire "rossz" voltam vele, hogy egy köszönést sem érdemlek? Meglehet.

Ezután jóra nem is tudtam gondolni.

- Vagy talán az tenné boldoggá, ha inkább nem élnék?

Ez nehéz nekem...

Sok szálat elvágtam, ahogy Ő is, de azt az egyet nem tudtam elvágni, amely az emlékeké, ami bennünket örökre összeköt a múltban. Ezek kitörölhetetlenek, akárhogy is érez vagy gondol. Mindenesetre valami gát lehet benne, így 4 év után is, mert, ha köszönne, akkor azt vélhetném, hogy:

- Végre emberszámba vesz! Éljen!

 - De enélkül...? 

Egyébként a barátaim azt mondják, hogy ez egyszerűen bunkóság a részéről. Szerintetek?

    Azért örülnék, ha elolvasná, amit írok, mert eléggé lezáratlan és viharos volt az elválásunk. Talán, így válaszokat adhatok olyan kérdésekre, amik részéről esetleg nem is léteznek.

Amúgy láttátok fent ezeket a számokat: 2 3 2 ? Érdekes egy kombináció volt...

Életeim!

Az orvos is mondta, hogy most már jó lenne, ha elég lenne...de hát, mit tegyek, amikor...

"Egyre jobban beborul...
Terjed. Telepszik. Rám tapad!
Tél-viaszos torkomat szíjjakkal szorítja
hatalmában,
a Bánat.
Kietlen-puszta-én, oltalmában
a Magány!
Rejtett falak mögül eleven tűnsz elő,
az Orcád.
Összetört fények közt találkozunk...,
mert megszülettél utánam,
6 nappal később.
Szinte ugyanaz a nevünk,
s mintha jó előre megírták volna,
a közös életünk."

Valami ilyesmi van, még mindig, 4 év távlatában is. 

- De engedd el! - mondták a legtöbben.

Köszönöm az értékes információt, ez nagyon sokat segít...Egyébként azt senki sem közölte, hogy mégis, hogy a fenébe kell vagy, hogy szeretném-e egyáltalán. 

Valaki, esetleg?

Persze, volt más is. De ami a legfontosabb, hogy szerencsére, néha már előfordul, hogy nem szorongok annyira, mint ezelőtt. S lassan rájöttem arra is, hogy mi miatt kerülhettem a szó szerinti padlóra.

Így a rövid bejegyzésem végére még eszembe jutott az a bizonyos, gyakran emlegetett "kis kifejezés", amit ha valaki akkor mond, amikor kicsit lehangoltabb (a napja). "Ma olyan depis vagyok!"... Őszintén szólva, ekkor feláll a hátamon a nem létező szőr... :D

Hogy miért is?  Ebben az állapotban vagyok és nem az enyhébbik változatában. 

Szóval a lehangoltság és a szomorúság nem egyenlő a depresszióval, az annál messzemenőkig több.

Imádkozz, hogy neked ne legyen! 

Nyilván nem szeretném ezzel zárni a soraimat, éppen ezért a továbbiakban is hasonló bejegyzéseket teszek közzé. :D 

Legyen csodás napotok!